15. nap, szombat. Lookn’for trouble?

Miért megyünk Hegyi-Karabahba? Egy hegymászó azt mondaná, azért mert ott van. Én azt mondom, azért mert itt vagyok. Nem tudom elvetődöm-e még valaha erre és akkor lesz-e még ez a kis „független” köztársaság. Van, aki puszta kíváncsiságból, sokan csak brahiból lépik át a határt. Nekik üzenem, semmi macsós nincs benne, sőt már a kilőtt tanknál sem lehet fényképezkedni, mert elszállították. Gorisból felújított, remek út vezet Sztyepanakertbe, körben havas hegycsúcsok, egyszer csak egy stoptábla jelzi, hogy itt a határ. A helyiek simán áthajtanak rajta megállás nélkül, én a biztonság kedvéért megálltam. Az útszéli konténerből előjön egy katona és hibátlan angolsággal sorolja, mi a teendőm. Be kell mennem a városba az idegenrendészeti hivatalba, ott megkapom a vízumot és egy regisztrációs kártyát, amit kifele menet neki kell odaadnom. Mutatom neki, hogy mindezek nekünk már megvannak, erre jó utat kíván és mi már rójuk is a karabahi utakat. Minden örmény itt, a rendőrautók, az autók rendszáma, a pénz, az emberek útlevele, még a zászló is azonos, csak egy kis sorminta van benne. A fővároson áthaladunk, semmi különös, olyan, mint bármelyik örmény város. Emberek az utcán őgyelegnek, vagy sietnek valahova. Autók tülekednek, árusok pakolnak.

Tovább is megyünk Agda felé, amitől a konzul asszony Jerevánban kifejezetten eltanácsolt, mert hogy az már azeri terület, és nem tudják szavatolni a biztonságomat. Miért, máshol tudják? Otthon sem szavatolja senki a biztonságomat, mégis megvagyok. Agda egy azerbajdzsániak által lakott város volt még a kilencvenes évek előtt. A háború alatt mindenki elmenekült, deportáltak vagy meghalt. A település szellemvárossá vált. Az évek alatt a házakat teljesen kifosztották, már csak a romos falak látszanak. A központban van egy mecset, ami viszonylag jó állapotban megmaradt. Felmásztam a minaretbe, onnan lehet csak igazán látni, milyen nagy város volt valaha.
Visszafelé menet, megálltunk Sztyepanakert előtt, ahol egy T72-es harckocsit állítottak ki emlékműnek. A tank előtt éppen kisiskolásoknak volt évzáró ünnepség és bizonyítványosztás. Ez a sors keze! Még nem írtam, de az autónk tele volt tanszerekkel és játékokkal, amit a bamakói út előtt vettem, illetve kaptam adományként a barátaimtól. Mivel az az út meghiúsult, gondoltam, itt talán megfelelő gazdára talál a sok hasznos holmi ebben a szegény, világtól elzárt helyen is.

A ceremónia végén félrehívtam a német tanárt, ő vele még úgy ahogy tudtam kommunikálni, és mutattam neki, hogy „Geschenke für Kinder” Akkora volt az öröm, hogy már zavarban voltunk. Kérték, hogy álljunk be egy közös fotózásra és hogy osszuk szét a cuccokat. Ez már sok volt a jóból és jeleztük, hogy nekünk sajnos mennünk kell, de az igazgatóasszony biztos megtalálja majd a módját, hogy ossza el azt a sok mindent.
400 km vezetés következett ugyanazon az úton, amin idejöttünk. Apám mondta nekem gyerekkoromban, hogy turista kétszer ugyanazon az úton nem jár, és ezt igyekszem is szem előtt tartani, de itt, ahol a határok többsége zárva, ahol a mellékutak járhatatlanok, nincs más lehetőség. Viszont volt valami, amit idefelé nem vettem észre, mert a hátam mögött volt. Ahogy ereszkedtünk lefele az Ararát völgyébe egyszer csak kisejlett a felhők közül az Ararát hegység kisebbik, ámde látványosabb csúcsa, ami leginkább a japán Fuji-ra emlékeztet.
Szállás ismét Jerevánban, sajnos az eső megint eleredt, úgy látszik mi már csak az esős oldalát ismerhetjük meg a városnak.